A „camera obscura” obijektívét a paleontológus szigorával és a középkori ötvösmester érzékenységével kezelő Klotz Miklós feszülten figyeli a világ színpadát: a mindennnapok ama vetületeit vadássza, melyeknek egyedüli szédületes vonatkozása a kép maga. A művészi fotográfia, ahogyan azt a képi világ líraiságára oly nagy gondot fordító Klotz Miklós műveli, a kifejezés, a megismerés különféle kultúrákban, illetve archaikus és/vagy éppenséggel jelenkori közösségi megnyilvánulásokban gyökerező lehetőségeinek eszközévé válik. A képi művészetek világában csak igen ritkán bukkanunk az esztétikai, technikai, tudományos és társadalmi összetevők ennyire szerencsés és szerves  elegyére.